Ötödik alkalommal járulnak népszavazási urnához a magyar választók december 5-én, aligha állítható tehát, hogy a referendum eddig a magyar politikai hétköznapok része volt. Könnyen lehet azonban, hogy 2004-2005 fordulója változást jelent a 15 éves folyamatban: ha a kétkérdéses voksolás sikert hoz a kezdeményezők, a Magyarok Világszövetsége, illetve a Munkáspárt számára -ami a Medián elemzése alapján elképzelhető -, minden bizonnyal nőni fog az aláírásgyűjtéssel próbálkozók száma. A privatizációs stop fideszes kezdeményezése ráadásul arra utal, hogy a jövőben komoly parlamenti erők -értelemszerűen persze inkább a mindenkori ellenzékből -esetleg gyakrabban fordulnak e megoldáshoz a képviselőházi erőviszonyok által meghatározott döntések felül bírálata, illetve a másképp ki nem kényszeríthető törvények -határozatok érdekében.

Mindez akkor valószínű, ha a hagyományos -pártalapú, parlamentközpontú - politizálás jelentősége csökken, márpedig efféle elmozdulásra utal a mozgalmi politizálás 2002 nyara óta érzékelhető felerősödése, beleértve azt is, hogy a Fidesz-közeli polgári körökre válaszul az MSZP is "hálózatosodni " próbál. A háttérbe húzódó nagy pártok szatellitszervezeteinek ugyanis nem jelent majd gondot, hogy összegyűjtsék a referendum kiírásához szükséges aláírásokat. Aligha véletlen például, hogy a privatizáció megállításáról szóló kérdést a Fidelitas nyújtotta be hitelesítésre (HVG, 2004. október 9.).

Mindez azzal járhat, hogy megkérdőjeleződik, valóban csak kivételes eszköze-e a hatalomgyakorlásnak a referendum, ahogy azt az Alkotmánybíróság (AB) 1997-ben kimondta. Nem volt ez mindig így. Az 1989-es törvény ugyanis igen liberálisra sikerült: szűkre szabta a népszavazástól tiltott témák listáját, ugyanakkor nem írt elő határt arra, mennyi idő alatt kell összeszedni a kötelezően kiírandó voksoláshoz szükséges százezer aláírást, viszont 50 százalékot meghaladó részvételhez kötötte az érvényességet. A választóknak 1989-1990-ben nyolc hónap alatt két alkalommal öt kérdésre kellett válaszolniuk, az első szabad választás után azonban a referendumkezdeményezés egyre inkább a parlamenten kívüli csoportok fegyvere lett. De nem csodafegyvere. Az AB ugyanis már 1993 januárjában a képviseleti rendszer javára döntött, s kimondta: a "népszuverenitás gyakorlásának elsődleges formája a képviselet. (...) Népszavazásra bocsátott kérdés nem foglalhat magába burkolt alkotmánymódosítást." Az alkotmányőrök annak idején a parlament alkotmányügyi bizottságának kérdésére adtak választ, így aztán a Létminimum Alatt Élők Társasága hiába gyűjtötte az aláírásokat annak érdekében, hogy népszavazással oszlassák fel az Országgyűlést. Az AB akkor megállapította azt is, hogy az 1989-es referendumtörvény nincs összhangban az alaptörvénnyel, s 1993 végéig adott haladékot a T. Háznak az új szabályok megalkotására. A parlament lekéste a határidőt, s később is azt a megoldást választotta, hogy az alkotmányt egészítette ki, s 1997-ben abba emelte át a legfontosabb referendum előírásokat (a többit pedig a választási eljárási törvényben helyezte el, s csak 1998 elején alkotott új népszavazási törvényt.

Az 1997-es sietség fő oka nem az AB-intő, hanem a: NATO-csatlakozásról szóló közelgő voksolás érvénytelenségétől való félelem volt, vagyis hogy azon nem vesz majd részt a választók több mint fele. Nem is vett, de mire az urnákhoz kellett járulni, a júliusi alkotmánymódosítás folytán már új regulák voltak hatályban, s azóta nincs érvényességi küszöb, már akkor eredményes a népszavazás, ha a választók több mintegy negyede azonos választ ad a kérdésre. Az engedmény nemcsak a NATO-voksolást mentette meg, hanem a 2003-as EU-népszavazást is, s most decemberben is jól jöhet a kezdeményezők számára. Az MSZP és az SZDSZ szavazataival elfogadott alkotmánymódosítással a honatyák elejét kívánták venni annak is, hogy egymást érjék az aláírásgyűjtések, ezért előírták: nem 100 ezer, hanem 200 ezer támogatás kell a kötelező népszavazáshoz, s a szignókat négy hónap alatt kell összeszedni, valamint bővítették a tiltott témák listáját is. Mindezek után úgy tűnt, a referendumok csillaga leáldozóban van, különösen, hogy új szűrőket is bevezettek: a népszavazási kérdést az Országos Választási Bizottságnak is jóvá kell hagynia, a végső szó pedig az AB-é lett. Az alkotmánybírák újabb döntése azonban közben -ha nem is a tételes szabályokban - ismét fordulatot hozott. A földtulajdonlási referendumkezdeményezések kapcsán ugyanis az AB 1997 októberében kimondta, a "közvetlen hatalomgyakorlás a népszuverenitás gyakorlásának kivételes formája, amely azonban kivételes megvalósulása eseteiben a képviseleti hatalomgyakorlás fölött áll". Mindez akkor praktikusan azt jelentette, hogy a Horn-kabinet nem tudta saját kérdésével megelőzni a földtulajdon ügyében már aláírásokat gyűjtőket, más kérdés, hogy később viszont a parlament nyilvánította az eredeti kérdést nemzetközi szerződésbe ütközőnek, tehát tiltottnak, és nem rendelte el a voksolást. Az AB persze 1997-ben jogi értelemben minősítette kivételes formának a referendumot, ám az a kezdeményezők számára vonzó jelenlegi előírások -például az alacsony eredményességi küszöb -mellett akár szokványossá is válhat, ha a nagy pártok felveszik politikai fegyvertárukba kötelező érvényű népszavazások kezdeményezését. Ezzel automatikusan szűkítenék a választott népképviselet, az Országgyűlés mozgásterét. A folyamaton csak az változtathatja, ha ismét igazítanának az alkotmány népszavazási előírásain, tovább korlátozva a referendumkezdeményezők lehetőségeit, ehhez viszont az összes képviselő kétharmadának egyetértésére lenne szükség. JUHÁSZ GÁBOR – HVG – 2004 nov. 13

Ez a kis népszavazás-történeti áttekintés egy valamit világossá tesz: a mindenkori hatalom - az Alkotmánybíróság által - mintegy marionett-figuraként kezeli a Népet, annak szabad véleménnyilvánítási szabadságának szűrőzgetésével, korlátozgatásával...

Újabban az ellenzék is felfedezte, és utcára heccelte a Népet, ám neki sem kell tovább azután, miután gesztenyéjét kikaparta...

Így népünk két képmutató hatalom között őrlődve - veszíti méltóságát, mint használt egészségügyi papír a politika toalettjén.

Gondoljunk csak bele: mennyire lett volna más, ha az annakidején nyertes 4 IGEN egyikeként, annak következetes végrehajtásaként - ma a Nép választhatná meg közvetlenül az egyik hatalmi ágat - a Köztársaság Elnökét?

És ha ez a hatalom ráadásul nem csak reprezentatív lenne?

Most nem birkaként kellene tengeni, hol egyik - hol másik büdös akolhoz kuncsorogva... Nem kellene egyik nap melldöngetve választani menni, aztán már másnap mellőzött, oldalba rúgott kutyaként eloldalogni, és tétlenül nézni a konchoz engedettek javakon való marakodását...

 Én - már régen nem gyakorlom választási-népszavazási jogomat. A velejéig szennyes, bűnöző-maffiózó politikai közéletünknek nem kívánok kiszolgáló asszisztense lenni. Ez ellenkezik Népünk méltóságával, amelynek gyermeke vagyok!

Kérlek benneteket, akik e sorokat olvassátok: gondolkodjatok!